Egy nap az örökkévalóságból.

Fülledt nyári nap volt. Majd megsültünk az osztályteremben. A padra dőlve feküdtem mikor hirtelen rám szólnak:

-Hé Joun! Joun!

-Mi van?

-Kelj fel! Itt a tanbá.

Tényleg itt volt. Mindenki felállt mikor bejött a tanár. De nem egyedül jött.

-Had mutassak be valakit. Ő itt Sakura Kira az új osztálytársatok.

Egy lány lett az új osztálytársunk. Lassan lehajtott fejjel egy üres padhoz baktatott. Ahogy megláttam valami fura érzés kapott el.

-Hú milyen csaj.

-Bizony nem rossz. szerinted Joun?

Nem igazán figyeltem a többiekre csak Sakura szemeit figyeltem.

-Gyönyörűek a szemei.

-Hé Joun!

-Hagyd hát nem látod, hogy teljesen belezúgott.

-De, ha, ha...

-Hogy? Mi van?

-Nem kell a duma.

-De...

-Befejeznétek vagy inkább a táblánál folytatnátok a beszélgetést.

A tanbá észrevette, hogy beszélünk. Elnézést kértünk és leültünk. Suli után követtem Sakurát. Egy közeli parkba ment. Egy kis folyó csordogált keresztül a parkon. A rajta átívelő hídon megállt s nézte a vizet. Lassan odamentem hozzá s félénken megszólítottam.

-Hello... Sakura, igaz?

A lány lassan rám nézett s elmosolyodott.

-Igen és téged hogy hívnak?

-Joun, Joun Tepai.

-örülök, hogy megismertelek Joun.

-Talán valami baj van? Szomorúnak tűnsz.

-Milyen furcsa, hogy az emberek akkor kezdik meg értékelni az életet mikor már csak kevés van nekik hátra.

-Ezt most miért mondod?

-Tudod én ismerlek téged.

-Ezt hogy érted?

-Te nem érzed? Már találkoztunk valahol, valamikor. Réges-rég egy ilyen helyen.

Egy pillanatra elakadt a szavam. Egy érzés kerülgetett amióta megláttam, nekem is olyan volt mintha már régóta ismertem volna. De hogyan? Hogy lehet?

-Igen látom a szemeid, hogy te is így érzel. Réges-rég mi ismertük egymást.

Hirtelen fájdalom tör rám s fél térdre kell ereszkednem. Képek villognak a fejemben. Emberek, egy falu, egy régi falu. Valamikor régen még a hatalmas betontömegek és városok előttről. A szamurájok korából. Aztán Sakurát látom vérrel áztatott kimonóban feloszlik egy gyümölcsfaerdő közepén. Aztán hirtelen visszatérek a jelenbe.

- Láttad te is a múltat.

- Igen. Egy falut. Szamurájokat és téged. Halott voltál. De mit jelentsen ez?

Felállok s mélyen a gyönyörű lány szemeibe nézek.

- Én meghaltam.

- Hogy?

- Egy ilyen fülledt nyári napon véget ért az életem.

Nem tudom felfogni, hogy mondhatja ezt. hogy lehet halott, ha itt áll előttem.

- Sakura, ezt, hogy...

Hirtelen csöng a telefonom. Anyám az.

- Most haza kell mennem.

. Menj csak.

- De ugye még találkozunk?

- Mit súg a szíved?

- Hogy igen. Biztosan.

- Akkor így is lesz.

Nehezen tudtam hátat fordítani neki. Olyan sok kérdésem van. De ennek várnia kellett. Rohantam a buszra, nehogy még jobban dühös legyen az anyám. Épp hogy elértem. Az egész úton csak Sakura járt a fejemben. Rossz érzés volt nélküle lenni. Azonnal vissza akartam menni és vele lenni. Aztán hirtelen egy hideg szellő csapta meg a hátam. Hátra fordultam s a buszon egy halvány jelenést láttam. Nehezen kivehető alak volt. De aztán egyre élesedett. Egy maszkos szamuráj volt. Álarca egyik fele fehér, a másik fekete volt, s egyik fele nevetett, a másik sírt. De még mindig sokkal halványabb volt, mint a többi ember. Át lehetett rajta látni, s látszólag rajtam kívül senki sem látta. Egyre közeledett s közben magasra emelte  kardját s lesújtott vele. Szíven talált. Fájdalmat éreztem s a szívemhez kaptam. A szamuráj pengéje keresztül szúrta a szívem. Nyomban összeestem. Az utasok s a sofőr azt hitték szívrohamot kaptam. mikor magamhoz tértem, már a mentőben feküdtem, útban a kórház felé. Befektettek egy kórterembe. Hamarosan jöttek a szüleim is. Az orvos azt mondta, nem tudja miért lettem rosszul, valószínűleg a fülledtség és a meleg miatt. Nem tudtam miért de sürgősen Sakurához kellett mennem. Gyönyörű szép szemei nem mentek ki a fejemből. Olyan szép volt ott a kis hídon, ahogy magába feledkezetten nézte a lassan csurgó patakot. Látni akarlak Sakura, mindenképpen látni akarlak.

- Anya én most megyek.

- Mi? De hát haza kell jönnöd, most voltál rosszul!

- De már jól vagyok. Na megyek.

- De Joun! Joun!

Anyám hangja lassan elveszett a nyüzsgő városban. Rohantam ahogy lábam bírta. Életemben először rosszul voltam a zsibajtól, a szagoktól. Ettől az egész várostól. Futás közben észrevettem, hogy nem csak Sakurához sietek, hanem rohanok e világ elől, melyet valaha szerettem. Hirtelen megtorpanok. Két szamurájt láttam. Olyanok voltak, mint az, amelyik leszúrt a buszon, ugyanolyan áttetszőek és csak én láttam őket. Az egyik fekete a másik fehér maszkot viselt. A fekete maszkosnak a szemei nevetésre álltak, szája viszont sírásra. A fehérnek fordítva. Tudtam, hogy észrevettek, mégis megpróbáltam elbújni előlük. Ám ők követtek. Hatalmas kerülővel jutottam el a parkig,  s valahol az úton elveszítették a nyomom. Hirtelen fájdalom nyilal az egész testembe. Mikor felnéztem egy kicsi falucskában voltam, de valamikor régen. Ez az a falu, amit már láttam a látomásomban, mikor Sakurával voltam. Az emberek nem vettek észre. Mintha szellem lennék, át tudtam menni rajtuk. hirtelen zajra lettem figyelmes, mely a falu hátuljából jött. Egy nő és egy férfi menekültek három szamuráj elől. A nő nyári kimonót viselt, a férfi szamuráj öltözékben volt. A férfi hirtelen kardot rántott s mélyen a nő szemébe nézett. Mindent elfelejtettek maguk körül, csak egymást nézték. A férfi mondott valamit a nőnek, aki ettől sírásban tőrt ki s kiabált, könyörgött, de a férfi nem is figyelt rá, a három szamuráj ellen indult. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy legyőzi mind a három támadót, ám akkor az egyik szíven szúrta. A férfi elejtette a kardját és térdre borult, a nő felsikoltott, s könnyeit hullatva ő is térdre borult. A szamuráj, melynek kardján még a férfi vére folyt, most lassan odalépett a síró nőhöz s őt is szíven szúrta. Aztán újra fájdalom tört rám, iszonyú kín, összeestem s a földön találtam magam. Mikor magamhoz tértem Sakura hajolt felém.

- Istenem milyen gyönyörű vagy

Sakura zavartan elmosolyodott

- Köszönöm  

Lassan felálltam s zavartan körbenéztem.

- Mi az? Baj van?

- Nem, csak...

- Látomásod volt, igaz?

- Igen. Ugyanarról a faluról. És rólad.

- Tudom. Nekem is. Ezen a helyen történt. Azért vannak a látomásaink.

- De nem ez minden. Még furcsa alakokat is láttam. Mintha szellemek lennének. Hárman voltak. 3 szamuráj.

-   Igen. Tudom. Én is láttam őket. A múlt megismétli önmagát.

-   De hogy lehet?

-   Nem tudom. De újra itt vagyunk és a szamurájok is.

-   Akkor el kell innen tűnnünk.

-   Nem tudunk hova menekülni.

-   De mit tegyünk?

-   Töltsük el együtt ezt az utolsó napot.

Erre nem tudtam nemet mondani, de valami megoldás csak létezik, hogy ne haljunk meg úgy mint akkor a faluban.

Bementünk a parkba s egy fa alá leültünk beszélgetni. Mindent meg akartam róla tudni s ő is rólam. Mikor mosolygott úgy éreztem, hogy szívem vele együtt örül. Egész lényem örült szavainak. Istenem bárcsak örökké tartana ez nap. Lassan egyre jobban közeledtünk egymáshoz. Míg csókolóztunk s ő a karjaim közé borult. Szívem hevesebben dobogott s nem éreztem mást csak boldogságot. Istenem bárcsak tartana örökké e nap. Hirtelen árusok ricsaja töri meg e meghitt pillanatok. A közelben egy búcsú hangjai érték el a parkot.

-   Gyere.

-   Hova?

-   Nyerek neked valami szépet.

Mosollyal az arcán követett s mosolya boldogsággal töltött el. Felültünk egy hullámvasútra s valami pörgő-forgó gépre, melyre ő akart felülni. Majdnem feljött az ebédem. Aztán nyertem neki egy hatalmas plüss kutyát, majd vattacukorral a kezünkben mentünk ki a búcsúból. Sétáltunk a városban a hatalmas plüssel, amit neki nyertem. Beültünk egy moziba s egy rém filmet néztünk. Minden ijesztő jelenetnél a karjaimba ugrott. Végül a nap végeztével a parkba tértünk vissza s leültünk egy padra.

- Mi az? Szomorúnak tűnsz.

- Nézd a napot! Mindjárt lenyugszik.

- Emiatt ne légy szomorú, holnap találkozunk újra.

- Nem.

- Mi?

- Nekünk nem lesz holnap. Újra egymásba szerettünk s ezért újra meghalunk.

- Nem! Nem! Nem foglak újra elveszíteni! Sakura szeretlek téged!

- Én is szeretlek téged Joun.

Ajka enyémhez ért s csókolóztunk. Sakura lehajtotta a fejét s könnyekkel teltek meg a szemei.

- Miért sírsz?

- Az én hibám.

- Micsoda? Mi a te hibád?

- Az én hibámból kínoz bennünket a sors.

- Nem, ez nem igaz! Ne beszélj ilyeneket!

- De! Csak azért találkoztunk, mert én így akartam.

- Mi?

- Anyám a halálos ágyán mesélt nekem egy történetet egy hercegnőről és egy száműzött szamurájról. A hercegnőt eljegyeztette az apja egy nagy hatalmú urasággal, hogy szövetségre lépve elpusztíthassák ellenségeiket, ám a hercegnő szerelmes lett egy foglyul ejtett szamurájba, akit aztán megszöktetett. Szökés közben mindkettejüket megölték, ám szerelmük oly erős volt, hogy lelkeik az örökkévalóságig egymáshoz kötődtek.  

- Nem számít, mit tettél a múltban és én is ugyanolyan hibás vagyok, mint te. Ezért ne…

- De én akartam veled találkozni!

Remegő hangon s sírva folytatja.

- Láttalak álmomban. Tudtam hol laksz, s azt is tudtam, hogyha találkozunk az mindkettőnknek életébe fog kerülni, de nem bírtam tovább. Szeretlek Joun és mindig is szerettelek! Nem akartam nélküled élni.

A karjaimba borult s zokogott.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi…

- Joun? Mi az? Joun?

- Menekülj Sakura.

- Mi?

- Ó ne!

A szamurájok. A három szamuráj akiket láttam. De most már nem voltak átlátszóak. Hús vér emberek voltak.

- Ne! Ezt nem akarom Joun! Csodaszép volt ez a nap, nem akarom, hogy véget érjen.

- Nem fog. Megvédelek, csak fuss!

Felkeltünk a padról s Sakurát a hátam mögé toltam. Ösztönösen a jobbomhoz nyúltam s nem kis meglepetésemre egy kardot markoltam meg.

- Fuss Sakura! Fuss!!!!

- Ne Joun! Ne!

Már késő. Karddal a kezemben futottam a támadók elé. Ösztönösen cselekedtem, minden mozdulatukat előre tudtam. Az egyiket már le is vágtam. A tiszta fekete maszkos megvágta a bal karomat, de őt is megöltem. Már csak egy maradt, aki a buszon leszúrt.

Harcoltam, ahogy csak tudtam, de mindhiába. Ahogy a buszon, úgy itt is átszúrta a szívem. Kardomat elejtettem, s ahogy földet ért, semmivé foszlott. Még hallottam Sakura ordítását. Hátranéztem s láttam, ahogy ő is térdre borul s a szamuráj őt is szíven szúrja. Ne! Csak Sakurát ne! Kérlek Istenem! Csak még egy napot adj! Lassan minden elsötétedik. Már emlékszem mindenre… Nem Sakura hibája, hogy újra meghalunk, hanem az enyém. Én voltam az, aki még egy napot kért, csak egy napot. Ne haragudj Sakura, de nem tudlak elengedni s most ezt a napot éljük át újra és újra s újra.

Egyszerre örömet s kínt okozva ezzel…

Vége